„Úgy tetszett (az Atyának), hogy… általa békítsen ki magával mindent… a kereszten…” (Kolossé 1:19–20 SZIT)
Nekünk más van a „tetszésünkre”, mint Istennek. „Úgy tetszett (az Atyának), hogy… általa békítsen ki magával mindent… a kereszten...” Carolyn Arends ezt írja: „Egy örömteli húsvéti istentiszteleten olyat talált mondani a lelkészünk, ami teljesen kizökkentett a gondolataimból: »A világ ürességgel teli ígéretekkel kecsegtet, a húsvét ellenben ígérettel teli ürességet kínál.« Üres kereszt, üres sír, üres halotti lepel… mind ígérettel teli dolgok. Ha nekem kellene megírnom a húsvéti történetet, aligha az ürességet választanám szimbólumnak. Akkor azonban olyasmiről sem beszélnék, hogy az erő a gyengeségben válik tökéltessé (ld. 2Korinthus 12:9), hogy bolondok szégyenítik meg a bölcseket (ld. 1Korinthus 1:27), hogy a szelídek öröklik a földet (ld. Máté 5:5), vagy hogy a lelki szegényeké lesz… a mennyek országa (ld. Máté 5:3). Azt pedig végképp nem mondanám, hogy az élethez meg kell halni (ld. János 12:24)… Nem értem Isten gondolkodását. Ám azokon a napokon, amikor kiüresedettnek és megtörtnek érzem magam…, örömmel gondolok arra, hogy a feltámadásban hívő emberek számára még a halál is tele van ígérettel… Miközben ezt írom, egy különösen hosszú nagypénteki időszakon megyek épp keresztül. Édesanyám rákban szenved, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy sikerült „teljes örömnek tartanom mindezt”… Imádkozom a gyógyulásáért, és szívből remélem, hogy ez még itt, a földön megtörténik… Vadul hánykolódom a hit és a kétség, a nyitottság és a keserűség között. Ugyanakkor… nem egyedül szenvedünk, hiszen a világmindenség Istene a bőrünkbe bújt, elszenvedte a halálunkat és örökre kitépte a fullánkját… Még amikor szomorú is vagyok… ránézek édesanyámra és erre emlékezem: nagypéntek nélkül nem lenne húsvét reggel. Így hát átimádkozom az éjszakát és várom a feltámadást.”
