Reimar Schultze a következőket mondja: „Minél lelkiismeretesebbek vagyunk, annál inkább… azzal az érzéssel fekszünk le esténként, hogy már megint nem tudtuk kihozni a napunkból azt a bizonyos elérhetetlen 100%-ot… Sok drága szent esik bele ebbe a csapdába…, megfosztva ezzel magát az Úr örömétől és attól a békességtől…, amely minden értelmet meghalad… Mind hallottunk már bizonyságtételeket Isten legnagyobb embereitől. Hozzánk hasonlóan sokuk… az önvád mocsarában találták magukat.”
Mózes méltatlannak és alkalmatlannak érezte magát arra, hogy kiszabadítsa Izráelt Egyiptomból. Hányszor mondtad te is ugyanezt Istennek, amikor elhívott valamire: „Ki vagyok én, hogy elmenjek…?” (2Mózes 3:11). Azt hiszed, jobban tudod, mint az, aki elhívott?
Dávid a zsoltárokban végig arról beszél, hogy Isten mindenható és mindenütt jelenvaló, és hogy soha nem veszi le rólunk a tekintetét, de aztán – önmagának ellentmondva – ilyeneket állít magáról: „én féreg vagyok, nem ember…” (Zsoltárok 22:7) és „Elfelejtettek, mintha meghaltam volna…” (Zsoltárok 31:13).
Illés olyan súlyos depresszióba esett, hogy így kiáltott: „Elég most már, Uram! Vedd el az életemet…” (1Királyok 19:4). Jób megátkozta a születése napját, mégis azt mondja róla a Biblia, hogy „feddhetetlen és becsületes ember volt, félte az Istent” (Jób 1:1).
Schultze lelkész így folytatja: „Az idők végezetéig fenyegetni fog bennünket annak a veszélye, hogy a teljesítményünk alapján mérjük az Isten előtti értékességünket… Én nem vagyok hajlandó az aznapi eredményeimet latolgatva lefeküdni esténként… Inkább azt a kérdést teszem fel magamnak, amit Jézus is feltett Péternek: Szeretsz-e engem teljes szívedből, lelkedből, értelmedből és minden erődből? Egyedül ezen a teszten szeretnék átmenni a nap végén.” Ez számít leginkább!
